2017. november 18. szombat, Jenő  
   
 
 
Keresés
 
Keresett szó:
Hírek, események
 
Novák Ferenc Tata 85
A Nemzeti Táncszínház szervezésében, a Művészetek Palotájában lesz március 22-én 19 órakor alapítónknak Novák Ferenc, Tatának a 85. születésnapja alkalmából rendezett előadás. Jegyeket a Bihariban is és a Nemzeti Táncszínháznál is lehet kapni.
Képek
 
Szavazás
 
Milyen néptánccal kapcsolatos rendezvényen érezted a legjobban magad az utóbbi időben?
Minden alkalommal, amikor táncházban vagyok.
Valamelyik zenekar saját klubjában, táncházában.
A Mesterségek Ünnepén.
A Szezonnyitó táncházban.
Nem volt kiemelkedő esemény.
Már rég nem érzem jól magam ilyenen...
 

Dél-Dunántúl

Zala megye déli részétől Somogyon és Baranyán keresztül egészen a tolnai Völgységig s észak felé a Balatonig és a Mezőföldig húzódó nagy terület az egyik legfontosabb táncdialektusunk.



A magyar tánckincs régi rétegének legrégiesebb típusait és változatait itt találjuk meg. Feltűnő, hogy az új stílusú táncok itt nem tudták azt a népszerűséget elérni, amit pl. az Alföldön, s kisebb jelentőségűek e vidék táncéletében vagy pedig hiányoznak a régibb tánctípusok javára. A török hódoltság erősen megtizedelte ugyan a dél-dunántúli falvakat, és a táj etnikai arculatát átszínezték a hódoltság utáni telepítések, mégis, a dél-dunántúli erdőségekbe menekült falvak magyar népe jobban átvészelhette ezt a korszakot, mint az Alföld. A régi kultúra és életforma megmaradásának nagymértékben kedvezett Somogy, Baranya területén a pásztorkodás, a rideg állattartás a múlt század második feléig, illetve végéig. A virágzásban lévő régies tánckultúra áthatotta a vidék polgárosodó parasztságának tánckultúráját is. A pásztorkultúra uralkodó szerepe áthatja a dél-dunántúli tánc- és zenei kultúra szinte minden eresztékét.
 
A dél-dunántúli táncdialektus legfontosabb típusa a kanásztánc-ugrós (zene: ugrós, kanásztánc) táncfajta. A korábban eszközös pásztortáncra vonatkozó adatainkat - melyeknek múlt századi leírásait Czuczor Gerelynek (1840-es évek) és Réthei Prikkel Mariánnak (1890-es évek) köszönhetjük - kitűnően egészítik ki a dél-dunántúli falvak öregjeinek visszaemlékezései a hajdani kanászok táncaira. Eszerint a múlt századig élő kanásztánc gazdag eszközkezeléssel, párbajszerű mozzanatokkal átszőtt, virtuóz táncnak mutatkozik, mely elsősorban a férfiak virtuskodó kedvtelése, de időnként nők is részt vehetnek benne. A pásztorkultúra fokozatos felőrlődésével, a ridegpásztorkodás felszámolódásával, a pásztorok faluba költözésével ez a szilaj táncforma egyre inkább megszelídülve, lekopva, funkciójában és formakincsében megváltozva, fokozatosan átcsúszik a falusi parasztság használatába. Ily módon egy szűkebb társadalmi réteg tánca az egész dél-dunántúli parasztság általános táncformájává válik, mely hozzáilleszkedik a földművelő lakosság táncízléséhez. A mai dél-dunántúli kanásztánc, verbunk vagy ugrós néven ismeretes típuscsalád olyan sokrétű, komplex egység, mely a kifejezetten eszközös férfitánc-változatokat éppúgy magában foglalja, mint az eszköz nélküli szóló- vagy csoportos férfitáncokat, női táncokat, a nővel járt páros formákat vagy pedig a vegyes, csoportos táncokat. Ez a sokrétűség az átalakulás, a kiforratlanság állapotára utal. A változatsor legrégiesebbnek tűnő, fegyvertáncokhoz közel álló eszközös változatai (kétbotos kanásztánc, seprűtáncok), a gazdagabb, eszköz nélküli férfitánc-változatok, az újkori párostáncok korai változatainak sajátosságait magukban hordozó páros formák (férfi és nő külön táncolása, legfeljebb tág összefogódzási móddal való érintkezése) és a teljesen lekopott, egyszerű motívumkincsű és monoton szerkesztésű csoportos formák lényegében egy vidék egyetlen táncfajtáján keresztül szemléltetik számunkra azt az évszázadokon keresztül végbemenő általános tánctörténeti fejlődési folyamatot, amelyet az egymás mellett, egy időben élő változatok segítségével rekonstruálhatunk.
A dél-dunántúli kanásztánc-verbunk régies jellegét a hozzá kapcsolódó dallamvilág is egyértelműen bizonyítja. E tánchoz ugyanis a magyar népzenének azon dallamtípusai kapcsolódnak igen nagy arányban, amelyek alkalomhoz nem kötött dallamaink közül a legősibbnek tűnnek. Ez a dallamcsalád az ún. dél-dunántúli "egymagú dallamok" csoportja, melyben egyetlen pentaton dallammotívum transzpozíciójából épülnek fel a különböző szótagszámú-ritmikájú, rövidebb-hosszabb dallamok. A „Felszállott a páva” dallamcsalád giusto változatairól van szó. Hücski disznó a berekből, Leesett a makk a fáról, Esett a hó, engem belepett, Árpa is van, makk is van, Hol jártál az éjjel cinege madár, Béres legény, jól megrakd a szekered stb. kezdetű szövegekkel ismert táncdallamaink mind csak ehhez a tánctípushoz kapcsolódnak a Dél-Dunántúlon, és tömegesen csak itt fordulnak elő. A régi táncdalok különösen fontos részét jelentik a 13 és 14 szótagos ún. kanásznóták (Házasodik a tücsök..., Csóri kanász, mit főztél... stb.), amelyeket parasztságunk az egész Dunántúlon a kanásztánchoz kapcsol.
 
Megoldatlan probléma a verbunk közismert típusának hiánya ezen a területen, illetőleg az, hogy a tárgyalt kanásztánc hogyan vette át és használja ezt a nevet. Ez az új magyar táncstílus kialakulásának, a régi és új tánckincs összefüggésének vizsgálatával tisztázódhat.
 
A kanásztánc-verbunk tánccsaládhoz tartozónak véljük a takácstánc vagy sapkatánc - sokak által mesterségutánzó táncnak tartott - változatokat is. Ez lényegében a bot, balta vagy seprű jellegzetes eszközhasználati módjának áttétele más eszközre. (A fejlődés során a nyugat-közép-európai lánckardtáncokban, amikor a fegyvertánc jelleg háttérbe szorul, a kardot bot, abrones, majd kendő és szalag váltja fel. Egyes kutatók a balkáni lánctáncok kóló- és horovezetőinek állandó kendőforgatását is fegyverforgatásra vezetik vissza. Más művelődéstörténeti párhuzamokat is idézhetnénk a fegyver és kendő egymással való helyettesíthetőségére, illetve a két eszköz törvényszerű megfelelésére és kicserélődésére. Ezek ismeretében szemlélve zsebkendős takácstáncunkat - melynek motívumanyaga egyébként megfelel a botos és seprűs kanásztáncénak -, egyáltalán nem látszik valószínűnek a szövőszék-vetélő mozgásából eredő népetimológiaszerű magyarázat.)
 
Sokat emlegetett üvegestáncaink is lényegében e típuscsalád szerves tagjai. Az üveg fölött, üvegek között vagy fejre tett üveggel járt táncok Európa-szerte keverednek az ügyességi fegyvertáncok jellegzetes fajtáival, különösképpen a keresztezett kardok vagy botok felett járt tánccal. (Nem véletlen, hogy új stílusú táncainknál az üveg vagy más eszköz ritkán, véletlenszerűen fordul csak elö.)
 
A dél-dunántúli táncdialektus jellemző tánctípusa a leánykarikázó. A karikázók kétrészesek, lassú és gyors részből állnak. A somogyi és baranyai lassú karikázó az egy- és kétlépéses csárdás változataiból, “Faröer” lépésböl, a friss pedig a lenthangsúlyos, egy irányba, főként balra haladó forgólépés változataiból áll. A középkori körtánc fennmaradásának ezen a vidéken kedvezett a lánctáncformákban gazdag Balkán közelsége. A leánykarikázó balkáni kapcsolataira bizonyos elnevezések is utalnak (kocsikala = skoë kolo). A terület keleti részéről a háromrészes karikázóra is van adatunk (Törökkoppány), amelyeknek legszebb típusai a Sárközben, a kelet-dunántúli táncdialektus területén találhatók.
 
A csárdás helyi változatainak speciális színei vannak. Egyes helyeken a lassú csárdás régiesebb formáival is találkozunk. A múlt században “lejtő” néven emlegetett lassú párostánc Czuczor Gergely magyarázatában nyilvánvalóvá teszi, hogy ez nem azonos a mai sematikus, kétlépéses csárdásra korlátozódó lassúval. A régies Zselicségből került elő a lassú csárdás szó szerinti “lejtős” formája, amikor is a táncosok a lassú csárdásban lábujjhegyröl talpra ereszkedve, térdüket nyújtva, majd meghajlítva, folyamatos, hullámzó, lejtő mozgást végeznek. A lassú csárdás dallamai Somogyban ma már túlnyomórészt új stílusú dallamok.
A friss csárdás (zene: friss) Somogyban megőrizte az archaikus névváltozatokat, amelyek a tánc főbb mozgásformáiról nyerik eredetüket. A lippenős, libbenős, mártogatós, kopogós elnevezések a frisset jelölik. A friss a lassúval szemben gazdagabb, és két jellemző - a történeti forrásokból és a mai recens anyagból is tükrözödő általános csárdásmozzanat, a lippentős és a párelengedős csalogatás, itt is fontos része a frissnek. A somogyi friss csárdások lenthangsúlyosak.
 
A Dél-Dunántúl is gazdag lakodalmi táncokban. A mozsártánc már itt is előkerül, a fektető-gyertyástáncot azonban már nem találjuk. Társasjátékszerű lakodalmi mulattatótánc a kígyózó labirintustáncok seprűvel járt formája, amikor a táncvezető seprűvel igazítja helyre a sorból kiálló vagy őt követni, utánozni nem akaró táncosok mozdulatait.
Leggyakoribb a szakácsasszonyok tánca, amely mozgás- és zenei anyagában az ugrós kanásztánc családdal érintkezik, csupán funkciója érdemel külön említést. A szakácsnék lakodalmi táncában a konyhai eszközökkel történö zajcsapás a gonoszűzés szokásának, a gonosz mágikus távoltartásának maradványa lehet.
 
A dél-dunántúli táncdialektus tánczenéje is sok régies vonást őrzött meg, mégpedig a régies táncdallamanyag mellett a régi tánckísérő hangszerek használatát. A duda, furulya, köcsögduda, citera egyaránt megtalálható tánckísérő hangszerként. Ez a hangszeres zene a vokális eredet és kapcsolat még kétségtelen jeleit és nyomait őrzi.
 
A táncélet általános jellege vegyes képet mutat. A tánciskola viszonylag korai meg jelenése az életerős hagyományt kevéssé zavarta, sőt egyes polgári társastáncok asszimilációjával gazdagította, színezte a hagyományos tánckincset (polka és kanásztánc konvergencia). A kocsmai táncmulatságok elterjedése mellett megmaradt a vasárnap délutáni "játszók" régi szokása is.
 
 
Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (Planétás kiadó)
Térkép: Kósa László - Szemerkényi Ágnes: Apáról fiára (Móra Ferenc Ifjúsági Kiadó, 1975)
Zene: Dűvő: 1, Hegedős: Utolsó leltár

 
 

Bihari János Táncegyüttes | Budapest, 1072. Akácfa utca 32. | Tel,Fax: 06/1/322-2893

Linkajánló Írjon nekünk! Impresszum Laptető Vissza Nyitólap